Részletek
Letöltés Docx
Tovább olvasom
Még valami a britekről. Sok minden van; talán sokat elfelejtettem. Valamit mégis felidéznék, ha már Angliáról beszélünk. Az egyik szomszéd még azt is megmutatta, hogyan kell ruhát mosni. Azt mondta, az egy-két nap után kimosott ruhát gyorsabb és könnyebb mosni, mint ha túl sokáig hordanánk, mert a foltok, az izzadság és a testzsír a gallérban marad, és mindezek. Ilyenkor, gépi mosás előtt külön szappannal alaposan át kell kefélni. Még ilyesmit is megtanítottak. Pedig nem kértem tanácsot. Akkoriban, tizenéves voltam, nem beszéltem sokat, és még tanultam angolul, főleg újságokból és hasonlókból. Aztán az egyik szomszéd – nem is közeli, talán néhány háztömbnyire lakott, de én inkább vidéken éltem, csak viszonyításként mondom; akkoriban ugyanis a főiskolán kívül nem voltak nagy háztömbök vagy épületek – megszólított: „Tudja, mit?” Nem ismert engem. Megkérdezte: „Honnan jött?” Elmondtam neki, hogy Âu Lạcból (Vietnámból) jöttem diákként. Erre azt mondta: „Tegnap elhaladt a házam előtt, amott.” Megmutatta – kissé távolabb volt, talán száz méterre. Azt mondta: „A lányom látta önt tegnap, amint elhaladt, és azt mondta: ‚Anya, láttam a valaha látott legszebb lányt.‘” Nem akartam elhinni. Egyébként sem hittem soha, hogy szép lennék. A nagyobb lányok, sőt az idősebb unokatestvéreim is zaklattak és csúfoltak. Kicsi és törékeny voltam. Néhány fiú is csúfolt és mindezek, az iskolában – és zaklattak. Az egyik fiú még meg is pofozott, minden ok nélkül. Nem mondta, miért, csak odajött, és csak úgy megpofozott. Akkoriban még azt se tudtam, hogyan kell megvédeni magam, habár már tanultam egy kis kungfut. De nagyon félénk és zárkózott ember voltam. Ez Âu Lạcban (Vietnámban) történt. Ezért sosem gondoltam, hogy szép lennék. Még most se gondolom úgy. De amikor megláttam néhány fényképemet, amelyeket egyúttal küldtek a munkarendemmel, amikor idéztek egy előadásomból, és mellétették a fotómat, némelyik képet szépnek találtam. Azt gondoltam: „Ó, ki ez a nő?” A fényképezőgép műve; egy jó gép ilyennek mutat. Néha nagyon szép, máskor nem. Az élet olykor apró örömöket, kellemes pillanatokat ad nekünk. Fiatalabb koromban azonban nem volt sok barátom. Nem volt legjobb barátom vagy ilyesmi. A szüleim nem engedték, hogy bárhová elmenjek bárkivel, csak iskolába mentem, aztán hazajöttem. De számos barát, úgynevezett barát, az iskolámból és a szomszédos iskolából is, meghívott hozzájuk, és mindezek. Szép emlék volt. A szomszédaim pedig mindig adtak valami ennivalót, ha átmentem hozzájuk, vagy iskolába menet arra jártam. Mindig behívtak, és adtak egy kis rizskását vagy sült rizst, általános és középiskolás koromban egyaránt. Valószínű kicsinek látszottam, és az emberek jobban vigyáztak a kislányokra. Angliában is adtak ezt-azt a szomszédok, és meghívtak enni. Ha például burgonyát készítettek más ételekkel, talán mint egyik előételt, vagy valami – aztán azt mondták, „Várjon, forró!” Kis idő múlva pedig szóltak: „Már megeheti.” Látjátok, milyen kedvesek az angolok. Nagyon kedvesek voltak hozzám. Gondolom, ezt világszerte tudják, mert ahol a britek megjelentek, abból később Nemzetközösség lett, és az emberek még mindig kedvelik, szeretik és szívesen fogadják az angolokat. Sok más gyarmatosítóval ellentétben, akiket még látogatóként sem látnak szívesen. Ezt hallottam. Nem tudom biztosan. A brit útlevél azonban még mindig a világ egyik legjobb és legszívesebben fogadott útlevele. Én így érzem. Szerintem ezt világszerte tudják. Ezért érkeztek sokan hajóval Angliába illegális bevándorlóként. A britek, az angolok és a kormány korábban mindannyiukat befogadták. Csak mostanában lettek talán kevésbé befogadók, mert együtt kell működniük a szomszédos országokkal, hogy ne ösztönözzék az embereket az átutazásra és a bevándorlásra, ami már eleve terhet róhat az országukra. Néha pedig az illegális bevándorlók közül egyesek bajt okoznak, sőt bizonyos esetekben a helyieket vagy akár a rendőröket is megsebesítik. Ez nagyon szomorú. Nagy-Britannia az egyik legjobb, békés ország – igazságos, barátságos, szeretetteljes, kedves, könyörületes és szabad. Még mindig sokkal szabadabb, mint az Európai Unió néhány országa. Az Európai Unió jogszabályai miatt korlátozottabbá, kevésbé barátságossá és befogadóvá vált, mint régen. Ezt sajnálom. Régebben bárhol szabadon járkálhattam Európában, ahová csak akartam, mert még nem voltak korlátozó uniós jogszabályok. Ez az egyik hátrány. De dolgoznak majd rajta, és javulni fog a helyzet. Sok kormány úgy gondolja, ezt vagy azt kell tennie a rendszere javításáért vagy polgárai védelméért. De néha, amikor a rendszer túlzásba viszi, az már elnyomó, túlzottan kontrolláló érzést kelthet. Néha én is ezt érzem a magán bankszámláimmal és hasonlókkal kapcsolatban. Már mondtam, hogy néha addig gyűjtöm a pénzt a bankban, amíg elég sok összegyűlik, és akkor vehetünk nektek egy kicsi vagy nagy központot. A bank pedig azt mondta, hogy nincs semmilyen rossz előéletem. Erre azt mondtam: „Akkor miért korlátozzák ennyire a be- és kiutalásaimat?” De mindegy, hagyjuk. Nem a pénz a legfontosabb. Ha van pénzünk, vásárolunk. Ha nincs, nem vásárolunk. Mindig ezt az elvet követem, és ehhez tartom magam, bármi is van. Anglia még mindig nagyon kellemes lakóhely. Gondolom, ezért akarnak olyan sokan Angliában élni. Szerintem Anglia és sok más ország is jó. Ez a kormánytól és attól is függ, hogy mennyire vonzódunk az adott országhoz. Ami megtörténik, megtörténik. Mindenesetre éljenek jól. Éljenek tovább. Én tovább élek, akár jól, akár rosszul. A sátram éppoly jó, mint egy palota vagy egy ház, amiben csak lakhatsz. Amúgy sincs sok dologra szükség. Manapság van ez a szállítási rendszerünk. Így bárhol nagyon kényelmes élni. Elhoznak dolgokat, bárhol is élsz. Ha nincs házunk, elkérhetjük egy szomszéd címét, és odamegyünk és megvárjuk a küldeményt. Ez a rendszer nagyon kényelmes nekem. Néha azonban nem jönnek az ígért napon, mert nincs elég alkalmazottjuk vagy valami hasonló. Vagy történik valami a futárral. Néha pedig nem azt küldik, amit rendeltünk. Ilyenkor visszaküldhetjük, vagy megtarthatjuk; attól függ, mennyi időnk van. Manapság azonban bárhol, még a dzsungelben is meglehetősen kényelmesen lehet élni. Nem tanácsolnám, hogy az Amazonasz vidékére költözzetek, és kapcsolatba kerüljetek az ottani őslakosokkal. Csak hagyjátok őket békén. Nincsenek hozzászokva a saját világukon kívüli emberekhez. Néha, sosem mentek el otthonról. A természetben élnek abból, amit ISTEN ad nekik. A szervezetüknek nincs erős immunrendszere. Ezért ha odamentek, megzavarhatjátok a nyugalmukat, vagy olyan betegséget adhattok át nekik, ami számukra gyógyíthatatlan, mert nem férnek hozzá a modern orvosláshoz. Nincsenek kórházaik. Nincsenek orvosaik, csak a hagyományos gyógyítók. Nincs meg nekik az összes eszköz és kényelmes mód, hogy meggyógyítsák önmagukat. Mi ugyanis gyermekkorunktól fogva vegyes társadalomban élünk. A szervezetünk sokféle védekező rendszert alakít ki, az övék viszont nem. Ők együtt élnek a tiszta, egyszerű, ISTEN által védett környezetükben. Soha nem ártanak senkinek. Nincsenek negatív gondolataik, amik megbetegítik őket. Nem teremtettek rossz karmát, ami bármiféle káros következménnyel jár a számukra. Ezért jobb, ha nem zavarjátok őket, és jobb, ha a világ többi lakója nem közelíti meg őket. Van egy ország, már nem emlékszem, melyik… ahol őslakosok élnek a dzsungel mélyén, talán az Amazonas vidékén, az országuk esőerdeinek mélyén. A kormány megtiltja, hogy bárki három mérföldnél közelebb menjen hozzájuk, ami nagyon jó, nagyon jó védelmi intézkedés a kormány részéről. Szerintem minden országnak, ahol vannak őslakosok, akik sosem hagyták el a lakóhelyüket és nem találkoztak idegenekkel azelőtt, ugyanolyan törvénynek kellene védenie őket. Minden lehetséges módon védeni kell az őslakosokat, mert ők ártatlanok, kiszolgáltatottak és óvják az esőerdőket! Nemigen tudják, hogyan védjék meg magukat. A Menny áldására és ISTEN kegyelmére hagyatkozva élik az életüket. Nem járnak el bajt okozni másoknak. Nem lopnak; egyáltalán nem ártanak senkinek. Ezért kérem, hagyjátok őket békén. Egyébként, ez nem egy előadás az őslakosok védelméről. Nem tudom, miért jutott most mellékesen eszembe. Már sokat beszéltem arról, miként kell megvédeni a világ őslakosait, de mindig gondolok rájuk, hogy mennyire védtelenek és kiszolgáltatottak. És nagyon-nagyon sajnálom őket. Nem azért sajnálom őket, mert ott élnek magukban, hanem, mert az úgynevezett civilizált emberek bemennek, megzavarják őket, és betegségeket visznek közéjük, és mindezek, anélkül, hogy ezt megfontolnák, vagy akár felismernék. Remélem, minden kormány jobban átgondolja, hogyan védheti meg ezt a kiszolgáltatott embercsoportot, és felvilágosítja civilizált polgárait, hogy ne menjenek oda zavarni őket, főleg, ne pusztítsák el az erdeiket, otthonukat és békéjüket. Kérjük ISTENT, hogy védje őket. Ámen. Photo Caption: „ISTEN ad, amikor a futár kimarad”
